Emelt szintű irodalom tételek

Bertolt Brecht drámái, színházelméleti értekezései, rendezéseivel együtt hatalmas művészi komplexust hozott létre a XX. században, amely az egyik lejelentősebb egyéni teljesítmény a színház történetében. Közel ötven darabjával a legtöbbet játszott szerzők közé tartozik. Brecht kövezkezetesen ellentmondásokban gondolkodott és ezzel ma is megmerevedett viszonyok dinamizálására ösztönöz.

Bertolt Brecht, született 1898-ban (Augsburg), egy gyártulajdonos fiaként. 1918-ban besorozzák, így kénytelen otthagyni az orvosi egyetemet (München). 1919-ben beveszik az augsburgi katonatanácsba. 1924-től már aktív rendezőként működik, saját művei is vannak. A fasiszta uralom idején emigrálásra kényszerül. Utazásai során végül Amerikában telepedik le és itt is házasodik meg. 1947-ben mégis visszatér hazájába, és feleségével megalapítják a Berliner Ensemble-t.

Amellett, hogy létrehozott egy a saját elvein működő színházat és műfajt, más színházó előadásmódokat is bírált, kritizált (Színházi tanulmányok). „A népszínjáték általában nyers, igénytelen színház, amelyet a tudós esztétika agyonhallgat vagy lekezel. (…) A rosszak megbűnhődnek, a jókat kiházasítják, a szorgalmasak örökséghez jutnak, a lusták pórul járnak.”

Először a Mahagonnyhoz fűzött megjegyzésekben fejtette ki Bertolt Brecht a maga epikus színházának alapkoncepcióját. Újszerű sémát állított fel, s ebben szembesítette a drámai és az epikus formát. A drámai színház legfőbb ismérve, hogy a néző beleéli magát az eseményekbe és a szereplőkbe, míg az epikus színház legfőbb ismérrve, hogy meg akarja akadályozni ezt, és hogy a hatás létrejöjjön; ehelyett arra törekszik, hogy a néző az értelmével ragadja meg és lássa át a megmutatott jelenségeket.

„A nézőnek nem a beleélés a feladata, hanem az, hogy vitába szálljon.”

Az epikus színház döntő ismérve a „realizmus”. Ha feltűnővé tesszük a különbséget a színház valósága és az általa utánzott valóság között, az aktus lényege az elidegenítés lesz. Ez az elv, amely az epikus színházban meghatározó fontosságú, azt jelenti, hogy valamilyen túlságosan is egyszerű, ismert dolgot, tényt idegenszerűnek tüntetünk fel, a néző ezen elcsodálkozik és további felismerések tételére van kénszerítve.

Asínház társadalmi funkcióját tekintve elidegenítő (V-effektus), hatásától Brecht azt várja, hogy a néző megfosztasson a beleéléstől és elkezdjen gondolkodni.Ha a társadalmi viszonyokat a fejlődés termékeinek, tehát megváltoztathatóak tekintjük, szembekerülünk az „örök emberi” ideológiájával. Esztétikai vonatkozásban ez az ideológia az átélés elvének felel meg, amelyet Brecht ekként jellemzett: „A néző észleletei, érzései és felismerései egy kaptafára voltak húzva a színpadon ágáló személyekéivel. Nehezen tudott a színpad olyan érzelmeket kelteni, észlelésekre módot adni, ismereteket közvetíteni, amelyek ne lettek volna szuggesztíven képviselve a színpadon. (…) A társadalmi jelenségek örök, természetszerű, változtathatatlan és történelmietlen jelenségekként léptek föl, nem voltak vita tárgya,”

Az epikus színház nézőjéhez hasonlóan, az epikus színház színásze sem érzelemmentes. az általa megjelenített alak pedig végképp nem az. A színpadon eleven és ellentmondásos alakoknak kell állniuk, a színészeknek hitelesen kell ábrázolniuk őket. Emelett kifejezésre kell juttatniuk a magatartásukról alkotott véleményüket, sezzel a nézőt is a magatartás bírálatára kell serkenteni.

(Kurázsi mama összefoglalás hiányzik.)

    Francia drámaíró. Eredeti neve Jean-Baptiste Poquelin. Párizsban született 1622-ben. Clermont Kollégiumában tanul, ahol a fiú kitűnően megtanul latinul. Az egyetemen jogot és filozófiát tanul, s húszévesen ügyvéd lesz. Fiatal korától érdekelte a színház világa. Miután megkapja örökségét a Béjart családhoz költözik. Felveszi a Moliere nevet és a Béjart testvérekkel színtársulatot szervez: ez az Illustre Théâtre. Innen élete és életműve szorosan egybeforr. Egy ideig sikeresek, de Párizsban megbuknak. Moliere a bukott társulat fejeként kétszer is az adósok börtönébe kerül. Kiszabadulása után vándorszínészetre adják fejüket (1645).
    A tragikus szerepekben sikertelen művész kitűnő komikussá érik. Olasz komédiákat dolgoz át, s a komikus főszerepeket magára osztja. 1657-ig mindig valamely főméltóság kegyét élvezik. 1658-ban próbálkoznak csak újra Párizsban, és XIV. Lajos harsogva nevet Moliere egyik komédiáján. 1659-ben bemutatja a korabeli szellemi divathóbortot: a finomkodó társalgási stílust és a szalonköltészetet gyilkosan gúnyoló játékát, a Kényeskedőket.
    Ünnepelt szerző, rendező, színész és társulatigazgató, a Napkirály kedvence, akinek magas pártfogása féken tartja az intrikákat és rágalmakat. 1662-ben beköltözhet a társulat a királyi palota színházába. Ugyanebben az évben a negyvenéves Moliere feleségül veszi a 19 éves Armande Béjart-t. Az áskálódók azt terjesztik, hogy saját féltékenységét és megcsalattatásait írja meg és játssza darabjaiban (A nők iskolája). Moliere visszavágásként ellendarabokat, vitadarabokat ír (A nők iskolájának kritikája; Versailles-i rögtönzés).
    XIV. Lajos vállalja Moliere első kislányának keresztapaságát.
    A király rendelésére több zenés darabot és balett-komédiát készít a kitűnő olasz zeneszerzővel, Lullyvel. 1664-ben óriási botrányt kavar a Tartuffe első változatának bemutatója; Párizs érseke betiltja. 1667-ben más címmel mutatják be, de ismét betiltják, s csak 1669-ben játszhatják újra, ekkor már végleges formájában. Moliere egymás után írja nagy jellemkomédiáit (Don Juan; Mizantróp) s ezekkel párhuzamosan közönségcsalogató zenés komédiáit (A szerelem mint orvos) és harsány humorú vígjátékait (A botcsinálta doktor). Miután következő nagyobb vállalkozásaival (Dandin György; A fösvény) sem aratott átütő sikert, három évig nem írt egész estés, ötfelvonásos darabot. Követte az udvari megrendeléseket, de átalakította a balettet, a balett-komédia műfaji változatát saját témái és személyes mondanivalója szerint (Gömböc úr; Úrhatnám polgár).
    Az erős munkatempó egyre jobban aláásta egészségégét, de nem pihent meg. Párizsban, 1673. február 17-én új darabjának, a Képzelt betegnek előadásán rosszul lett, mégis végigjátszotta az előadást. Néhány órával később meghalt. Csak napokkal később temették el, minden pompa nélkül. Halála után színészeinek nagy része csatlakozott a Hôtel de Bourgogne-hoz és ez az együttes lett a magja a franciák nemzeti színházának, a Comédie Française-nek.
    Moliere a Tartuffe-öt 1664-ben Versailles-ban, az Udvar előtt mutatta be; de érseki követelésre XIV. Lajos betiltotta a darab előadását, és csak hosszú csatározások után, l669-től játszhatták újra. Az első változatban a címszereplő még szerzetesi ruhát hordott, ezt „levetették vele”, hogy általánosabb legyen a figura, és mindenfajta képmutató magára vehesse az író vádjait.
    A Tartuffe, végleges változatában, 5 felvonásos, a klasszicista szabályoknak és követelményeknek mindenben megfelelő - így verses formájú - komédia (páros rímű alexandrinusokban íródott). Néhol még felfedezhető a farce és a commedia dell'arte hatása, Moliere felhasznál csel- és helyzetvígjátéki elemeket; a Tartuffe alapvetően mégis jellemkomédia, tehát a hős saját vonásai - nemcsak belső tulajdonságai, hanem megjelenése, beszédmódja, viselkedése - miatt válik nevetségessé.
    A Tartuffe zárt rendszerű mű: a színhely végig Orgon párizsi polgár háza, az időtartam egy nap (reggeltől estig), szereplői egy polgári család tagjai. Moliere a valóságból csak azokat a részleteket emeli ki, amelyek céljához - a főszereplők, így a bűnök leleplezéséhez - szükségesek. (Nem ismert pl. Orgon foglalkozása, családi előélete; bizonytalan Tartuffe származása stb.) Az eseménysor a célra irányuló helyzetek láncolatából áll, ez adja a szűk időkeretek között pergő cselekmény egységét, egyenes vonalát, (a komédiában nem szükségszerű) okozatiságát.
    A banális cselekmény eléggé érdektelen lenne a különböző formákban és szinteken megjelenő komikum, a kidolgozott részletek, friss ötletek, és a nagyszerű szerkesztési megoldások nélkül.
    Elismert a mű bravúros indítása: a kor dramaturgiai szokásaitól eltérve, in medias res „háromgenerációs”, hét résztvevős családi vitával kezdődik úgy, hogy veszekedés közben mutatják be egymást és a viszonyokat. („Micsoda expozíció! Egyedülálló a világon; ez a legjobb és legnagyobb, ami e téren létezik... Nyomban, kezdettől fogva minden roppant jelentős, és valami elkövetkező még fontosabbra enged következtetni”, Goethe.)
Ennek az expozíciónak is következménye a címszereplő késleltetett belépése: csak akkor (III.2.) jelenik meg a színen személyesen az, akiről állandóan szó van, aki hatalmában tartja és félrevezeti a családfőt, amikor az író már sok nézőpontból bemutatta. (Új elem a megszokott vígjátéki konfliktus-sémában a kívülről jött betolakodó „áttételesen működő” cselekménymozgató szerepe.)
    A „kettőztetés” komikumát használja ki Tartuffe vallomásának helyzetismétlése: mindkétszer kihallgatják Elmirához intézett szavait, de másodszorra a jelenet ellentétes hatást vált ki. A jellemkomikum fokozását szolgálja bizonyos jelenetek egymásutánisága is (pl.: Dorine-t szemérmetlenséggel vádolja Tartuffe, majd rögtön letámadja Elmirát.)
Elmira „egérfogó” (cselvígjátéki) jelenetén kívül bohózati hatásokat tükröznek a helyzetkomikumra épülő szituációk: Flipote-on csattan Pernelle-né dühe (I.1.); Dorine addig vág Orgon szavába, amíg az „pofon akarja vágni, de nem sikerül” (II.2.); a helyzetkomikum egyik nagyjelenete Orgon asztal alá bújtatása (IV.5.), ill. ennek farce-gesztusos folytatása: „Miközben Tartuffe kitárt karral előrelép, hogy megölelje Elmirát, az hátralép, és Tartuffe észreveszi Orgont” (IV.7.). A farce inkább szimbolikusan érezhető abban a tragikomikus jelenetben, amikor a magát vádoló Tartuffe mellé Orgon is letérdel, átöleli a csalót, s közben (kétfelé fordulva) hol ordítozva szapulja a fiát, hol elérzékenyülten engeszteli „testvérét” (III.6.). Tartuffe összetett, álszentségében eleve kártékony figuráját a kezébe kerülő hatalom egyre félelmetesebbé teszi; tettei alapján inkább tragédiába illő jellem, gesztusai teszik komikussá. (Bergson így elemzi első megjelenését: „Emlékezzünk csak, hogyan lép színpadra: 'Lőrinc, rakd vissza az ostort és a szőrcsuhámat'. Tudja, hogy Dorine hallja a szavait, de ... akkor sem szólna másként, ha a szobalány nem volna ott. Annyira beleélte magát képmutató szerepébe, hogy már ... őszintén játssza. Így, és csakis így válhatik komikussá.”)
    A szóismétlés komikus hatására épül Dorine beszélgetése a hazaérkező Tartuffe-fel. Bergson szerint „ilyenkor két elem van együtt, egy elnyomott érzés, amely rugóként felpattan, és egy gondolat, amely azzal szórakozik, hogy megint elnyomja ezt az érzést. Amikor Dorine beszámol Orgonnak felesége betegségéről, s ez minduntalan félbeszakítja, hogy Tartuffe egészsége iránt érdeklődjék, a folyton ismétlődő kérdés: 'És Tartuffe?' egy felpattanó rugó nagyon is érzékelhető képét kelti bennünk. Dorine meg, mindig újra kezdve Elmira betegségének történetét, azzal szórakozik, hogy visszaszorítsa ezt a rugót.)”
    A darabban, a szerkezetből következően, kettős leleplezés játszódik le: egyrészt a vallás álarcában (jámboran, alázatoskodva) megjelenő kapzsi, gátlástalan, egoista, cinikus, érzéki Tartuffe-ről; másrészt a zsarnok apáról, aki csak a saját akaratát érvényesítené a családban, miközben félrevezethető, rászedhető, naiv. Az ő jellemkomikumi kettőztetése az anyja, aki még fiánál is hiszékenyebb és elvakultabb, tehát még később, és csak külső, „hivatalos” szereplővel győzhető meg. Ők ketten - egy náluk is „ájtatosabb” csodálatával - (valós!) vallásosságukat eltúlozva válhatnak az álszentség áldozataivá. (Tartuffe „megkettőződése” képmutatásban Lojális úr, a törvényszolga - a vígjátéki jellemek megismételhetők; az író „több példányt” is bemutathat egy típus variációiból.)
Dramaturgiai funkciójuknak megfelelően más „rokon” vonások is megfigyelhetők a szereplők között: Orgon családja szangvinikus természetű (Pernelle-né harsány jelenetet rendez, Damis dühös kitöréseket, s az engedelmes Mariane is megváltozik kétségbeesésében). Orgon „mindig túloz szélsőségesen”, számára ismeretlen a higgadt magatartás: Tartuffe első vallomása után (többek között) azért nem hisz Damisnak, mert szerinte Elmira „sokkal hevesebb volna ilyen esetben”. Pedig az asszony valóban tartózkodó, irtózik a botránytól; a vitákat „elméleti szintre” vivő testvére - a darab rezonőreként - pedig a megtestesült nyugalom, józanság, mértékletesség.
    A kor hierarchiáját tükrözik a családi viszonyok: az apa bármily esztelen lépését „engedelmesen” és „szófogadóan” kötelesek fogadni gyerekei, sőt felesége is. (Az eseménysort eleve hibás elhatározása indítja, és rossz döntéseinek sora juttatja mélypontra a családot.) A meglevő feszültségeket (életfelfogás-különbségek stb.) válsággá mélyíti, s a kommunikációt is lehetetlenné teszi, hogy Orgon elsajátítja Tartuffe „etikáját”: „mégha itt előttem / Halna is meg anyám, gyermekem, feleségem, / Nem törődnék vele...”. (Nemcsak Elmira hogylétéről nem érdeklődik, de nem is informálja az eseményekről, a kazetta-ügyet is sógorának meséli el - még Damis is Cléante közbenjárását kéri apjánál, húgáért.) Elmira nem is családbeli helyzetéért, hanem dramaturgiai funkciójáért válik fontos szereplővé: Orgon elvakultsága már nem leplezhető le (hagyományos vígjátéki) komornai cselvetésekkel. Tartuffe túlságosan jó helyzetfelismerő, intelligens, taktikus ellenfél (l. gyors reagálóképességét, merészségét, önbizalmát, emberismeretét a szerelmi vallomása utáni helyzetben (III.6.): kockáztat, azonnal önostorozásba kezd, majd esztelen túlzással téveszti meg Orgont). Tartuffe csak saját gyenge pontján - „szive hevülése”, „vágya”, „érzékei” - leplezhető le, akkor, amikor nem játssza álszent szerepét (tehát amikor kettesben hiszi magát szenvedélyének tárgyával). Így Elmira, aki nyilván észrevette Tartuffe érdeklődését, magabiztosan kezdeményezhet vele megbeszélést, s csak „kissé” lepődik meg a vallomáson is. (Jellemző, hogy a másokra figyelő, éles szemű és nyelvű, józan Dorine az első jelenettől célozgat Tartuffe Elmira iránti vonzalmára - „féltékeny az úrnőre”, „előzékeny vele”, „tán eped is utána” -, a vak Orgon meg majdnem hagyja, hogy a saját szeme előtt csábítsák el a feleségét.) Elmira alkata ellenére, de a család érdekében állít csapdát, s szervezi meg Tartuffe leleplezési jelenetét.
    Dorine csak eddig fontos szereplő (minősíti a főszereplőket, elrendezi az ügyetlen fiatalok szerelmi félreértését - adottságait örökölte Colombina-őseitől, de ebben a műben a lehetőségei korlátozottak); ahogy egyre válságosabbra fordul a helyzet, először Elmirára (és eszközeire) van szükség, majd az egész (kisemmizett és fenyegetett) család ügyét már csak „csodával” - legfelülről, királyi döntéssel - lehet rendezni. Moliere sokat emlegetett pesszimizmusa (emberismerete?) a családot a tragikus összeomlás szélére juttatja a mű tetőpontján; csak a véletlenen múlik Tartuffe bűnhődése, nem szükségszerűség. (A mű valószerűtlen befejezése vígjátéki konvenció; és az író - bár valóban „személyes lekötelezettje” XIV. Lajosnak - nyilván hiszi is, hogy igazságos királynak, rendnek kell uralkodnia.)
    Moliere elítéli korának erkölcsi világát. Az álszentség negatív érték, ártalmas bűn; Tartuffe erkölcsi tételei - „alkudozni az Istennel is lehet”, „bűn csak az, aminek híre kel”, „ki titkon vétkezik, annak már nincs is vétke” - közveszélyesek. (Moliere szinte a Tartuffe-öt kommentálja következő művében, a Don Juanban: „a képmutatás mestersége a legelőnyösebb ... akinek van esze, az alkalmazkodik korának bűneihez” - mondja a címszereplő). Írói értékrendjének csúcsán a családi összetartás pozitív értéke áll, éppen ezért műveinek állandó céltáblái az önkényeskedő, autokrata apák - a szerző az őszinte érzéseken alapuló házasságot, az érzelmi szabadság (kialakulóban levő) értékét hirdeti a feudális családjoggal szemben.
    Az általános emberi értékítéletet és saját emberismeretét Moliere dramaturgiailag is kihasználja: ha valaki mindenkit ócsárol környezetében, mint Pernelle-né, rögtön gyanús (és ellenszenves) lesz; ha valaki, helyzeténél fogva, dönthet mások sorsáról, de emberileg nem alkalmas a feladatra, ill. nem azoknak az érdekeit képviseli, akikért felelős (mint Orgon), akkor azt negatív alaknak tartjuk stb.; - így, szinte észrevétlenül, a „bennünk levő értékrendszerre épít a mű”, „az író által a műbe táplált értékrend s az értékek jelzése vezérlik tehát az olvasó véleményét” (Bécsy T.).
    A művekből kibontakozik Moliere filozófiája: tanúságtétel a természetesség, a természetes ész mellett. A társadalom nevelésére irányuló törekvése, racionalizmusa, realizmusa és páratlan komikus vénája Moliere-t minden idők egyik legnagyobb vígjátékírójává avatja. Magyarországi megismertetése a XVIII. sz. végén, a XIX. sz. elején indul meg.

Alekszandr Szergejevics Puskin 1799-ben született Moszkvában, nemesi családban. Apja franciául, míg nagybátyja oroszul szerezte verseit, ezáltal megismerkedhetett az akkori orosz irodalom képviselőivel. Gyermekkorára nagy hatássaé volt a dajkája révén megismert orosz falusi kultúra. Diákéveire pedig a líceum (Carszkoje Szeló) volt hatással. A bajtársiasságnak, a becsületnek és a szabadságszeretetnek megőrzi szellemét, mely tanárai és a veterán katonák történetei alapján ver gyökeret benne.

Gyerzsavin, az orosz klasszicizmus mestere tanítja és költői pályára készíti. 1817-ben külügyi szolgálatba helyezik, ezután írja meg az Óda a szabadsághoz, és a Csadajevhez című költeményeit. Megismerkedik a dekabrizmus eszméjével. Hazafiassága, hősiessége jobban előtérbe helyeződik, mint boldogságvágya. Politikai versei szatírái miatt kirúgják munkahelyéről, és I. Sándor cár parancsára száműzik, de pár barát közbenjárása után nem Szibériába, hanem Dél-Oroszországba.

A romantikus életérzés, a hős belső világának és a vad természetének az összhangja, a lélek korai öregsége, az otthontalanság és kiábrándultság vetül rá a folyton úton lévő hős alakjára műveiben (A kaukázusi fogoly, Cigányok). A faluban töltött évek a magány, az elmélyülés, az önmegismerés és az alkotás évei. Népi hiedelmekből, álmokból született művei ekkoriban a Dajkámnak és az Előérzet című művek, de például ebben az időszakban született a Borisz Godunov is. Ekkortájt írja meg elbeszélő költeményét a Ruszlán és Ludmilát, aminek jelentősége az orosz irodalomban egyenértékű a János Vitézzel. 1831-ben elveszi feleségül Natalja Goncsarovát, akiről azt hitte megfelelő társa lehet, de tévedett. Gondolkodásmódjukban, értékrendjükben mind különböztek. Az 1830-as években népmeséket ír. 1837-ben D'Anthés báró párbajra hívja és megöli.

1823 és 1830 között írja meg az Anyegint. Belinszkij szerint az Anyegin „az orosz élet enciklopédiája”. Az Anyegin verses regény. Puskin Byron hatására fordult a műfajhoz, de ide vezette az életmű belső logikája is. Az Anyegin története a romantika mesebonyolításához képest hétköznapi és egyszerű. A nagyvilági élethez szokott és attól megcsömörlött dandy örökség miatt falura utazik. Megismerkedik Lenszkijjel egy fiatal költővel és általa a Larin-családdal. Az idősebb Larin-lány Tatjana beleszeret Anyeginbe, akinek levelet is ír. A férfi visszautasítja közeledését. Tatjana névnapján Anyegin valamilyen okból elkezd udvarolni Olgának a fiatalabbik Larin lánynak, aki Lenszkij szerelme. Ezért Lenszkij kihívja Anyegint egy párbajra. Jevgenyij győz és tette miatt elmegy a faluból. Puskin Anyeginje révén megismerhetjük az orosz városi és falusi étkezési és öltözködési szokásokat, mindennapokat és ünnepeket. A verses regény középpontjában a szereplők, elsősorban Anyegin önkeresése áll. Alakjában Puskin az orosz irodalom egyik alapvető típusát – Turgonyev elnevezése alapján-, a felesleges embert teremtette meg. „Anyegin olyan ember, aki henyeségre, haszontalanságra ítéltetett, idegen mind családjában, mind hazájában, aki nem akar rosszat tenni, de képtelen jót tenni, így hát végül is nem csinál semmit.” Anyegin példaképe Byron, a romantikus angol költő portréja lóg szobája falán, s Childe Haroldtól veszi át a világuntságot. A felesleges ember veszélyessége nemcsak abban áll, hogy szétrombolja saját sorsát, hanem tönkreteszi környezetét is; a semmi felé haladó hős önkéntelenül magával rántja társait is. A mű egyfelől a byroni szabadságeszmény és cinizmus kritikája, másfelől azonban a romantikus illúziókat, a naiv álmodozást is elveti.

Az Anyegin minden értelmezője egyetér azzal, hogy Tatjana az első igazi orosz nőalak az orosz irodalomban. Talányos, nehezen megfejthető alak. Másféle életre vágyik, mint a falusi nemes lányok. Richardson szerelmi történetein nőtt fel, férfiideáljai hősszerelmesek. A többi falusi emberrel ellentétben ő vonzódik a könyvekhez, mint Richardson, Rousseau, Goethe Werther-je, melyek a szentimentalizmus alapművei. Álomvilágban él, melyet Anyegin megzavart. Meglátja benne könyveinek hősét. Önmagát is a regényeinek hősnőivel azonosítja, levelét is Rousseau Az új Héloise című műve alapján írja. Tapasztalatlan, de merész, érzelmektől túlfűtötten mindent erre a levélre tesz fel. (Anyegint visszautasítja.) Miután Anyegin elhagyja a falut csak annak él, hogy megfejtse rejtélyét. Bár szerelme változatlan, mikor a városba költözik kénytelen máshoz hozzámenni. A körülményeket az sem változtatta meg, hogy Moszkva utcáin újra találkozhatott Anyeginnal és az szerelmét bizonyította, férje volt és erkölcse nem engedte meg a kapcsolatot és a szerelem beteljesülését.

    Egyesek szerint a magyar felvilágosodás kezdete 1772-re tehető, amikor Bessenyei György szorgalmazta a magyar nyelv meghonosítását a magyar irodalomban és a tudományok szaknyelvében egyaránt. A magyar nyelv írásos megjelenéséért azonban nem ő szállt először harcba. Már a XVI. században Szilveszter János is úgy vélte, hogy a magyar nyelv alkalmas arra, hogy kifejezzük vele gondolatainkat és érzéseinket. A felvilágosodás korszakának második szakasza az 1795-ös évvel vette kezdetét, ezt tekintik meghatározónak. Ebben az évben fogalmazták meg a debreceni ortológusok a Debreceni Grammaticát, amely a nyelvújításról folyó viták egyik terméke volt. A neológusok „vezért” Kazinczy Ferenc volt, akinek figyelmét kereste fiatal korától Csokonai Vitéz Mihály.

    A felvilágosodás időszakának egyik fő célját képzete Magyarország független nemzetté válása, a polgárosodás felgyorsítása, a kulturális haladás, vagyis a magyar nyelv pallérozása, művelése, a lemaradás, elmaradottság leküzdése. Mária Terézia uralkodása alatt a bécsi testőrség magyar tagjai kapcsolatba kerülhettek az európai kultúrával, közülük kerültek ki a testőrírók.

Csokonai Vitéz Mihály 1773-ban született Debrecenben. 1780-tól a debreceni Református Kollégium tanulója. 1788-ban beiratkozik a főiskolai tagozatra is. 1791-92-ben megírja a Békaegérharcot, levelezésbe kezd Kazinczy Ferenccel.1793-ban jelenik meg nyomtatásban első verse a Magyar Hírmondóban. 1794 elejétől a poétai osztály tanulója. 1795-ben kirúgják a Kollégiumból feltehetően azért, mert Pesten végignézte Martinovicsék kivégzését. Még az ítélet kihirdetése előtt búcsúbeszédben köszönt el diáktársaitól. 1796 nyaráig Sárospatakon jogot tanul és elkezdi megírni az Árpádiászt. Balatonfüreden megírja később A tihanyi ekhóhoz címet viselő versét. Kiadja a Diétai Magyar Múzsa című verses folyóiratét, de ez a fajta törekvése nem volt hosszú életű.

    Műveiben sokféle stílusirány jelenik meg, Rokokó a szerelmes verseiben, megjelenik a barokk egyszerűsödött lágyabb formája, amely már függetlenedik vallásos célzatától. Műveire jellemző a finom művészettel megmunkált aprólékos, játékos díszítés, a boldogságvágy, idillkeresés, derűs irónia.

    1880-ban visszatér Debrecenbe, barátságot köt Fazekas Mihállyal. 1802-ben leég a családi házuk, 1803-ban kinyomtatják Anakreóni dalok című verseskötetét. 1804-ben Rhédei Lajosné temetésére írja Halotti versek avagy A lélek hallhatatlanságáról című költeményét. A temetésen tüdőgyulladást kapott, 1805-be pedig belehalt betegségébe.

Csokonai Vitéz Mihály a magyar líratörténet egyik legnagyobb alakja, a magyar felvilágosodás legjelentősebb költője. Huszonegy évesen már elvállalta kollégiumi poétai osztály vezetését. Ez mind a tanárokban, mind a diákokban ellenérzést váltott ki. Az iskolai gyakorlatoknak köszönhetők korai verseinek alapjául szolgáló alkotások, például Az estve, Az álom, Konstancinápoly, Zsugori uram, de ezeket később előszeretettel javította át. Csokonai ösztönös tehetség ls poeta doctus volt egyben. Tudatosan készült költői pályájára. Tanulmányt írt a magyar nyelvű verselés lehetőségeiről, elsőként írt szimultán ritmusú költeményt és megpróbált műfaji problémákat tisztázni.

    Csokonai műfordításai révén jól ismerte az antik kultúrát, a kortárs és a korai európai irodalmat egyaránt, és ezekből bátran tudott ihletet meríteni. Az ő nevéhez fűződik az első népies helyzetdal, népdalt írt, népmesét illeszt Tempefői című színművébe, holott ellentmondásosan viszonyult a folklórhoz. Már húsz éves korában megfogalmazza ars poeticáját. Kijelöl magának művészeti példaképeket, ilyen Háfiz XIV. századi perzsa költő, és az egész életművét meghatározó ideál Anakreón, akinek megírja életrajzát is. Az anakreontika jelenti költői pályájának egyik legértékesebb vonulatát, formakincsének kivételes gazdagodását, és ez emeli Csokonait európai rangú lírikussá (Anakreoni dalok).

    1797-es megismerkedése Vajda Juliannával hívja életre a csodálatos Lilla-verseket. A megélhető boldogság lehetősége, reménye szólal meg a Lilla-dalok ekkor keletkező darabjaiban (Az alvó Lillára, Az esküvés). Az apró pillanatképeketet a költői ötletek tobzódása, a felszabadult játékosság jellemzi. Lilla elvesztése után (hozzámegy egy kereskedőhöz) a költő világképe is elkomorul. A dunántúli álláskeresés idején születik meg a Dorottya, a keserűségben is az újrakezdés lehetőségét hirdető vígeposz. Csokonai 1798-ban egy évig vendégeskedik Somogyban, zömében 1799 elején írja meg a Dorottya, vagyis a dámák diadalma a Fársángon című művét. Sokféle világirodalmi mintára és előgyakorlatra támaszkodhatott a mű megírásakor Csokonai, ezek a minták megjelennek az Előbeszéd című művében is. A rövidre nyúlt farsang ellen tiltakozó vénlányok, majd a hozzájuk csatlakozó asszonysereg harcát a férfiak ellen a hősi eposzok kötelező kellékeit használva meséli el Csokonai. Olyannyira követi a mintát, hogy a csatában megjelennek a háborús csatározásra jellemző szavak, mint regiment, illetve istenségek segítik a hadakozókat. Dorottya felbujtója Éris, Ámor próbálja az Éris okozta bonyodalmakat elsimítani, és végül Thalia minden vénlányt megszépít és mindenki megtalálja párját. Dorottya párja Opor lett, akiért még a csata hevében, minden lány küzdött (aki először csókolja meg, azt elveszi feleségül). Az érkező népek előhívják a cirádás barokk jelzőket, a pompázatos ruhákat és a megjelent személyek ismertetése a vidéki-dunántúli Magyarország széles tablóját is elénktárja, s megosztja velünk a nemzeti kultúrákról vallott nézeteit is. A második könyvben szót emel a magyar néptánc szépségéért (miért táncoljuk csak mi a más kultúra táncát, ha ők nem táncolják a miénket). A tánc jellemzésekor három fontos jelzőt említ: magyar, tiszta, nemzeti. „A Dorottya realisztikus, népies és szatírai vonásai azonban ne feledtessék el velünk, hogy ez a vígeposz alapjában mégis a bájos, játszi humor, a kecsesség, a vibráló-bizsergető kellem sugárzó-légies és mégis érzéki remekműve, a magyar rokokó legnagyobb alkotása.” A Dorottya éltetője, legnagyobb érdeme a kivételes nyelvi erő. Csokonai a tényleges nyelvújítási harc előestéjén az anyanyelv lehetőségeinek, kifejezőerejének, sokszínűségének máig fölülmúlhatatlan gazdagságát tárja elénk. Még alig kezdik felfedezni és közreadni a régi magyar irodalom alkotásait, a költő már archaizál az egyes könyvek előtt álló Summaya-ban; a francia és német divatszavakat használja parodisztikus céllal, a népnyelv, a tájnyelv kifejezéseivel ellenpontozva. A komikus hatást szolgálja a hangnem bravúros keverése. A kortársak által bírált alantas stílusréteget elegyíti a természetes, életszerű beszéddel és fennkölt stíllel.

    A Dorottya rímtechnikája máig bőséges tárházát mutatja az összecsengés lehetőségeinek a magyar költészetben. A Csokonai által használt páros rímű felező tizenkettes „a Dorottyával a komikus, János vitézzel, toldival a népies eposz szentesített köntösévé válik.” Érdekesség.: a mű végén szereplő szövegmagyarázatok majdnem olyan hosszúak, mint maga a szöveg.

Babits Mihály 1938-ban írta meg Jónás könyve című művét, ugyanebben az évben kezdték el kezelni gégerákja miatt. Úgy érezte, hogy szerepvállalásást nem teljesítette be, újfajta felelősségérzet alakult ki ekkor az íróban.

A Jónás könyve című szövege bibliai parafrázisnak tekinthető és csanem végig követi a bibliai elbeszélés menetét, de számos különbség is megfigyelhető. Míg Babits művében Jónást kigúnyolják, a bibliai történetben hallgatnak rá, figyelmeztetését próféciaként fogják föl, Jónást prófétaként azonosítják. Babits korában az emberek nem Istent helyezték az erkölcsi rend középpontjába, ennek megfelelően Babits hitetlennek jeleíti meg a niniveieket, akik nem hallgatják meg Jónást. Babits kora eltér a bibliai misztikus kortól, Isten helyett az erkölcsi rend középpontjába (a kor) a keresztény nemzeti eszméket, revíziót és az irredentizmust helyezi. Az író ábrázolja az istentelen kort, felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy a poétákat már del sem ismerik. Jónást sokszor magányosan ábrázolja a költő, a hajófenéken rejtőzik Isten elől míg a tengerészet a fedélzeten imádkoznak. Mikor kapcsolatba kerül valamelyik szereplővel, nem annak helyzetével foglalkozik, hisz sajátjával sincs egészen tisztában, nem ismeri fel azt. A Bibliától eltérő vonás, hogy Jónás nem ismerei el (/fel) bűnösségét és nem vállalja annak következményeit. Jónás erkölcsrendje nem egyezik a tömegével, kivetik őt az emberek. Az író ebben a parafrázisban önmagát is ábrázolja Jónás személyében.

A témához szorosan kapcsolódik a nyelvezet. Babits bibliai (archaikus) nyelvet, a köznyelvet és irodalmi nyelvet elegyít művében. A stílusszintézis ellenére összefüggő, jól érthető, koherens szöveget alkotott az író. Az egyszerűsödött nyelvezetű műben monológok és párbeszédek is megjelennek.

A műben nézőpontváltások jelennek meg, hol Isten, hol Jónás szól. Jónást önnön céljai vezérlik, saját magából indul ki. A szó és az ima két pillére lehet a szövegnek. Jónás követeli az emberek büntetését, számonkéri Istent, de Isten tud várni: „és jönnek új Jónások”, vagyis jönnek majd új próféák Jónás helyett.

Babits Mihály (1883-1914)

Poeta doctus

A mű nem elbeszélő költemény, egyesek apológiának (védőbeszéd) tekintik.

Mintái:

• XX. századi Európa,

• görög mitológia,

• ontológia

Halálával a Nyugat is megszűnik. (Móriczra hagyja...)