Bertolt Brecht drámái, színházelméleti értekezései, rendezéseivel együtt hatalmas művészi komplexust hozott létre a XX. században, amely az egyik lejelentősebb egyéni teljesítmény a színház történetében. Közel ötven darabjával a legtöbbet játszott szerzők közé tartozik. Brecht kövezkezetesen ellentmondásokban gondolkodott és ezzel ma is megmerevedett viszonyok dinamizálására ösztönöz.
Bertolt Brecht, született 1898-ban (Augsburg), egy gyártulajdonos fiaként. 1918-ban besorozzák, így kénytelen otthagyni az orvosi egyetemet (München). 1919-ben beveszik az augsburgi katonatanácsba. 1924-től már aktív rendezőként működik, saját művei is vannak. A fasiszta uralom idején emigrálásra kényszerül. Utazásai során végül Amerikában telepedik le és itt is házasodik meg. 1947-ben mégis visszatér hazájába, és feleségével megalapítják a Berliner Ensemble-t.
Amellett, hogy létrehozott egy a saját elvein működő színházat és műfajt, más színházó előadásmódokat is bírált, kritizált (Színházi tanulmányok). „A népszínjáték általában nyers, igénytelen színház, amelyet a tudós esztétika agyonhallgat vagy lekezel. (…) A rosszak megbűnhődnek, a jókat kiházasítják, a szorgalmasak örökséghez jutnak, a lusták pórul járnak.”
Először a Mahagonnyhoz fűzött megjegyzésekben fejtette ki Bertolt Brecht a maga epikus színházának alapkoncepcióját. Újszerű sémát állított fel, s ebben szembesítette a drámai és az epikus formát. A drámai színház legfőbb ismérve, hogy a néző beleéli magát az eseményekbe és a szereplőkbe, míg az epikus színház legfőbb ismérrve, hogy meg akarja akadályozni ezt, és hogy a hatás létrejöjjön; ehelyett arra törekszik, hogy a néző az értelmével ragadja meg és lássa át a megmutatott jelenségeket.
„A nézőnek nem a beleélés a feladata, hanem az, hogy vitába szálljon.”
Az epikus színház döntő ismérve a „realizmus”. Ha feltűnővé tesszük a különbséget a színház valósága és az általa utánzott valóság között, az aktus lényege az elidegenítés lesz. Ez az elv, amely az epikus színházban meghatározó fontosságú, azt jelenti, hogy valamilyen túlságosan is egyszerű, ismert dolgot, tényt idegenszerűnek tüntetünk fel, a néző ezen elcsodálkozik és további felismerések tételére van kénszerítve.
Asínház társadalmi funkcióját tekintve elidegenítő (V-effektus), hatásától Brecht azt várja, hogy a néző megfosztasson a beleéléstől és elkezdjen gondolkodni.Ha a társadalmi viszonyokat a fejlődés termékeinek, tehát megváltoztathatóak tekintjük, szembekerülünk az „örök emberi” ideológiájával. Esztétikai vonatkozásban ez az ideológia az átélés elvének felel meg, amelyet Brecht ekként jellemzett: „A néző észleletei, érzései és felismerései egy kaptafára voltak húzva a színpadon ágáló személyekéivel. Nehezen tudott a színpad olyan érzelmeket kelteni, észlelésekre módot adni, ismereteket közvetíteni, amelyek ne lettek volna szuggesztíven képviselve a színpadon. (…) A társadalmi jelenségek örök, természetszerű, változtathatatlan és történelmietlen jelenségekként léptek föl, nem voltak vita tárgya,”
Az epikus színház nézőjéhez hasonlóan, az epikus színház színásze sem érzelemmentes. az általa megjelenített alak pedig végképp nem az. A színpadon eleven és ellentmondásos alakoknak kell állniuk, a színészeknek hitelesen kell ábrázolniuk őket. Emelett kifejezésre kell juttatniuk a magatartásukról alkotott véleményüket, sezzel a nézőt is a magatartás bírálatára kell serkenteni.
(Kurázsi mama összefoglalás hiányzik.)
