Egyesek szerint a magyar felvilágosodás kezdete 1772-re tehető, amikor Bessenyei György szorgalmazta a magyar nyelv meghonosítását a magyar irodalomban és a tudományok szaknyelvében egyaránt. A magyar nyelv írásos megjelenéséért azonban nem ő szállt először harcba. Már a XVI. században Szilveszter János is úgy vélte, hogy a magyar nyelv alkalmas arra, hogy kifejezzük vele gondolatainkat és érzéseinket. A felvilágosodás korszakának második szakasza az 1795-ös évvel vette kezdetét, ezt tekintik meghatározónak. Ebben az évben fogalmazták meg a debreceni ortológusok a Debreceni Grammaticát, amely a nyelvújításról folyó viták egyik terméke volt. A neológusok „vezért” Kazinczy Ferenc volt, akinek figyelmét kereste fiatal korától Csokonai Vitéz Mihály.
A felvilágosodás időszakának egyik fő célját képzete Magyarország független nemzetté válása, a polgárosodás felgyorsítása, a kulturális haladás, vagyis a magyar nyelv pallérozása, művelése, a lemaradás, elmaradottság leküzdése. Mária Terézia uralkodása alatt a bécsi testőrség magyar tagjai kapcsolatba kerülhettek az európai kultúrával, közülük kerültek ki a testőrírók.
Csokonai Vitéz Mihály 1773-ban született Debrecenben. 1780-tól a debreceni Református Kollégium tanulója. 1788-ban beiratkozik a főiskolai tagozatra is. 1791-92-ben megírja a Békaegérharcot, levelezésbe kezd Kazinczy Ferenccel.1793-ban jelenik meg nyomtatásban első verse a Magyar Hírmondóban. 1794 elejétől a poétai osztály tanulója. 1795-ben kirúgják a Kollégiumból feltehetően azért, mert Pesten végignézte Martinovicsék kivégzését. Még az ítélet kihirdetése előtt búcsúbeszédben köszönt el diáktársaitól. 1796 nyaráig Sárospatakon jogot tanul és elkezdi megírni az Árpádiászt. Balatonfüreden megírja később A tihanyi ekhóhoz címet viselő versét. Kiadja a Diétai Magyar Múzsa című verses folyóiratét, de ez a fajta törekvése nem volt hosszú életű.
Műveiben sokféle stílusirány jelenik meg, Rokokó a szerelmes verseiben, megjelenik a barokk egyszerűsödött lágyabb formája, amely már függetlenedik vallásos célzatától. Műveire jellemző a finom művészettel megmunkált aprólékos, játékos díszítés, a boldogságvágy, idillkeresés, derűs irónia.
1880-ban visszatér Debrecenbe, barátságot köt Fazekas Mihállyal. 1802-ben leég a családi házuk, 1803-ban kinyomtatják Anakreóni dalok című verseskötetét. 1804-ben Rhédei Lajosné temetésére írja Halotti versek avagy A lélek hallhatatlanságáról című költeményét. A temetésen tüdőgyulladást kapott, 1805-be pedig belehalt betegségébe.
Csokonai Vitéz Mihály a magyar líratörténet egyik legnagyobb alakja, a magyar felvilágosodás legjelentősebb költője. Huszonegy évesen már elvállalta kollégiumi poétai osztály vezetését. Ez mind a tanárokban, mind a diákokban ellenérzést váltott ki. Az iskolai gyakorlatoknak köszönhetők korai verseinek alapjául szolgáló alkotások, például Az estve, Az álom, Konstancinápoly, Zsugori uram, de ezeket később előszeretettel javította át. Csokonai ösztönös tehetség ls poeta doctus volt egyben. Tudatosan készült költői pályájára. Tanulmányt írt a magyar nyelvű verselés lehetőségeiről, elsőként írt szimultán ritmusú költeményt és megpróbált műfaji problémákat tisztázni.
Csokonai műfordításai révén jól ismerte az antik kultúrát, a kortárs és a korai európai irodalmat egyaránt, és ezekből bátran tudott ihletet meríteni. Az ő nevéhez fűződik az első népies helyzetdal, népdalt írt, népmesét illeszt Tempefői című színművébe, holott ellentmondásosan viszonyult a folklórhoz. Már húsz éves korában megfogalmazza ars poeticáját. Kijelöl magának művészeti példaképeket, ilyen Háfiz XIV. századi perzsa költő, és az egész életművét meghatározó ideál Anakreón, akinek megírja életrajzát is. Az anakreontika jelenti költői pályájának egyik legértékesebb vonulatát, formakincsének kivételes gazdagodását, és ez emeli Csokonait európai rangú lírikussá (Anakreoni dalok).
1797-es megismerkedése Vajda Juliannával hívja életre a csodálatos Lilla-verseket. A megélhető boldogság lehetősége, reménye szólal meg a Lilla-dalok ekkor keletkező darabjaiban (Az alvó Lillára, Az esküvés). Az apró pillanatképeketet a költői ötletek tobzódása, a felszabadult játékosság jellemzi. Lilla elvesztése után (hozzámegy egy kereskedőhöz) a költő világképe is elkomorul. A dunántúli álláskeresés idején születik meg a Dorottya, a keserűségben is az újrakezdés lehetőségét hirdető vígeposz. Csokonai 1798-ban egy évig vendégeskedik Somogyban, zömében 1799 elején írja meg a Dorottya, vagyis a dámák diadalma a Fársángon című művét. Sokféle világirodalmi mintára és előgyakorlatra támaszkodhatott a mű megírásakor Csokonai, ezek a minták megjelennek az Előbeszéd című művében is. A rövidre nyúlt farsang ellen tiltakozó vénlányok, majd a hozzájuk csatlakozó asszonysereg harcát a férfiak ellen a hősi eposzok kötelező kellékeit használva meséli el Csokonai. Olyannyira követi a mintát, hogy a csatában megjelennek a háborús csatározásra jellemző szavak, mint regiment, illetve istenségek segítik a hadakozókat. Dorottya felbujtója Éris, Ámor próbálja az Éris okozta bonyodalmakat elsimítani, és végül Thalia minden vénlányt megszépít és mindenki megtalálja párját. Dorottya párja Opor lett, akiért még a csata hevében, minden lány küzdött (aki először csókolja meg, azt elveszi feleségül). Az érkező népek előhívják a cirádás barokk jelzőket, a pompázatos ruhákat és a megjelent személyek ismertetése a vidéki-dunántúli Magyarország széles tablóját is elénktárja, s megosztja velünk a nemzeti kultúrákról vallott nézeteit is. A második könyvben szót emel a magyar néptánc szépségéért (miért táncoljuk csak mi a más kultúra táncát, ha ők nem táncolják a miénket). A tánc jellemzésekor három fontos jelzőt említ: magyar, tiszta, nemzeti. „A Dorottya realisztikus, népies és szatírai vonásai azonban ne feledtessék el velünk, hogy ez a vígeposz alapjában mégis a bájos, játszi humor, a kecsesség, a vibráló-bizsergető kellem sugárzó-légies és mégis érzéki remekműve, a magyar rokokó legnagyobb alkotása.” A Dorottya éltetője, legnagyobb érdeme a kivételes nyelvi erő. Csokonai a tényleges nyelvújítási harc előestéjén az anyanyelv lehetőségeinek, kifejezőerejének, sokszínűségének máig fölülmúlhatatlan gazdagságát tárja elénk. Még alig kezdik felfedezni és közreadni a régi magyar irodalom alkotásait, a költő már archaizál az egyes könyvek előtt álló Summaya-ban; a francia és német divatszavakat használja parodisztikus céllal, a népnyelv, a tájnyelv kifejezéseivel ellenpontozva. A komikus hatást szolgálja a hangnem bravúros keverése. A kortársak által bírált alantas stílusréteget elegyíti a természetes, életszerű beszéddel és fennkölt stíllel.
A Dorottya rímtechnikája máig bőséges tárházát mutatja az összecsengés lehetőségeinek a magyar költészetben. A Csokonai által használt páros rímű felező tizenkettes „a Dorottyával a komikus, János vitézzel, toldival a népies eposz szentesített köntösévé válik.” Érdekesség.: a mű végén szereplő szövegmagyarázatok majdnem olyan hosszúak, mint maga a szöveg.
