Emelt szintű irodalom tételek

    Francia drámaíró. Eredeti neve Jean-Baptiste Poquelin. Párizsban született 1622-ben. Clermont Kollégiumában tanul, ahol a fiú kitűnően megtanul latinul. Az egyetemen jogot és filozófiát tanul, s húszévesen ügyvéd lesz. Fiatal korától érdekelte a színház világa. Miután megkapja örökségét a Béjart családhoz költözik. Felveszi a Moliere nevet és a Béjart testvérekkel színtársulatot szervez: ez az Illustre Théâtre. Innen élete és életműve szorosan egybeforr. Egy ideig sikeresek, de Párizsban megbuknak. Moliere a bukott társulat fejeként kétszer is az adósok börtönébe kerül. Kiszabadulása után vándorszínészetre adják fejüket (1645).
    A tragikus szerepekben sikertelen művész kitűnő komikussá érik. Olasz komédiákat dolgoz át, s a komikus főszerepeket magára osztja. 1657-ig mindig valamely főméltóság kegyét élvezik. 1658-ban próbálkoznak csak újra Párizsban, és XIV. Lajos harsogva nevet Moliere egyik komédiáján. 1659-ben bemutatja a korabeli szellemi divathóbortot: a finomkodó társalgási stílust és a szalonköltészetet gyilkosan gúnyoló játékát, a Kényeskedőket.
    Ünnepelt szerző, rendező, színész és társulatigazgató, a Napkirály kedvence, akinek magas pártfogása féken tartja az intrikákat és rágalmakat. 1662-ben beköltözhet a társulat a királyi palota színházába. Ugyanebben az évben a negyvenéves Moliere feleségül veszi a 19 éves Armande Béjart-t. Az áskálódók azt terjesztik, hogy saját féltékenységét és megcsalattatásait írja meg és játssza darabjaiban (A nők iskolája). Moliere visszavágásként ellendarabokat, vitadarabokat ír (A nők iskolájának kritikája; Versailles-i rögtönzés).
    XIV. Lajos vállalja Moliere első kislányának keresztapaságát.
    A király rendelésére több zenés darabot és balett-komédiát készít a kitűnő olasz zeneszerzővel, Lullyvel. 1664-ben óriási botrányt kavar a Tartuffe első változatának bemutatója; Párizs érseke betiltja. 1667-ben más címmel mutatják be, de ismét betiltják, s csak 1669-ben játszhatják újra, ekkor már végleges formájában. Moliere egymás után írja nagy jellemkomédiáit (Don Juan; Mizantróp) s ezekkel párhuzamosan közönségcsalogató zenés komédiáit (A szerelem mint orvos) és harsány humorú vígjátékait (A botcsinálta doktor). Miután következő nagyobb vállalkozásaival (Dandin György; A fösvény) sem aratott átütő sikert, három évig nem írt egész estés, ötfelvonásos darabot. Követte az udvari megrendeléseket, de átalakította a balettet, a balett-komédia műfaji változatát saját témái és személyes mondanivalója szerint (Gömböc úr; Úrhatnám polgár).
    Az erős munkatempó egyre jobban aláásta egészségégét, de nem pihent meg. Párizsban, 1673. február 17-én új darabjának, a Képzelt betegnek előadásán rosszul lett, mégis végigjátszotta az előadást. Néhány órával később meghalt. Csak napokkal később temették el, minden pompa nélkül. Halála után színészeinek nagy része csatlakozott a Hôtel de Bourgogne-hoz és ez az együttes lett a magja a franciák nemzeti színházának, a Comédie Française-nek.
    Moliere a Tartuffe-öt 1664-ben Versailles-ban, az Udvar előtt mutatta be; de érseki követelésre XIV. Lajos betiltotta a darab előadását, és csak hosszú csatározások után, l669-től játszhatták újra. Az első változatban a címszereplő még szerzetesi ruhát hordott, ezt „levetették vele”, hogy általánosabb legyen a figura, és mindenfajta képmutató magára vehesse az író vádjait.
    A Tartuffe, végleges változatában, 5 felvonásos, a klasszicista szabályoknak és követelményeknek mindenben megfelelő - így verses formájú - komédia (páros rímű alexandrinusokban íródott). Néhol még felfedezhető a farce és a commedia dell'arte hatása, Moliere felhasznál csel- és helyzetvígjátéki elemeket; a Tartuffe alapvetően mégis jellemkomédia, tehát a hős saját vonásai - nemcsak belső tulajdonságai, hanem megjelenése, beszédmódja, viselkedése - miatt válik nevetségessé.
    A Tartuffe zárt rendszerű mű: a színhely végig Orgon párizsi polgár háza, az időtartam egy nap (reggeltől estig), szereplői egy polgári család tagjai. Moliere a valóságból csak azokat a részleteket emeli ki, amelyek céljához - a főszereplők, így a bűnök leleplezéséhez - szükségesek. (Nem ismert pl. Orgon foglalkozása, családi előélete; bizonytalan Tartuffe származása stb.) Az eseménysor a célra irányuló helyzetek láncolatából áll, ez adja a szűk időkeretek között pergő cselekmény egységét, egyenes vonalát, (a komédiában nem szükségszerű) okozatiságát.
    A banális cselekmény eléggé érdektelen lenne a különböző formákban és szinteken megjelenő komikum, a kidolgozott részletek, friss ötletek, és a nagyszerű szerkesztési megoldások nélkül.
    Elismert a mű bravúros indítása: a kor dramaturgiai szokásaitól eltérve, in medias res „háromgenerációs”, hét résztvevős családi vitával kezdődik úgy, hogy veszekedés közben mutatják be egymást és a viszonyokat. („Micsoda expozíció! Egyedülálló a világon; ez a legjobb és legnagyobb, ami e téren létezik... Nyomban, kezdettől fogva minden roppant jelentős, és valami elkövetkező még fontosabbra enged következtetni”, Goethe.)
Ennek az expozíciónak is következménye a címszereplő késleltetett belépése: csak akkor (III.2.) jelenik meg a színen személyesen az, akiről állandóan szó van, aki hatalmában tartja és félrevezeti a családfőt, amikor az író már sok nézőpontból bemutatta. (Új elem a megszokott vígjátéki konfliktus-sémában a kívülről jött betolakodó „áttételesen működő” cselekménymozgató szerepe.)
    A „kettőztetés” komikumát használja ki Tartuffe vallomásának helyzetismétlése: mindkétszer kihallgatják Elmirához intézett szavait, de másodszorra a jelenet ellentétes hatást vált ki. A jellemkomikum fokozását szolgálja bizonyos jelenetek egymásutánisága is (pl.: Dorine-t szemérmetlenséggel vádolja Tartuffe, majd rögtön letámadja Elmirát.)
Elmira „egérfogó” (cselvígjátéki) jelenetén kívül bohózati hatásokat tükröznek a helyzetkomikumra épülő szituációk: Flipote-on csattan Pernelle-né dühe (I.1.); Dorine addig vág Orgon szavába, amíg az „pofon akarja vágni, de nem sikerül” (II.2.); a helyzetkomikum egyik nagyjelenete Orgon asztal alá bújtatása (IV.5.), ill. ennek farce-gesztusos folytatása: „Miközben Tartuffe kitárt karral előrelép, hogy megölelje Elmirát, az hátralép, és Tartuffe észreveszi Orgont” (IV.7.). A farce inkább szimbolikusan érezhető abban a tragikomikus jelenetben, amikor a magát vádoló Tartuffe mellé Orgon is letérdel, átöleli a csalót, s közben (kétfelé fordulva) hol ordítozva szapulja a fiát, hol elérzékenyülten engeszteli „testvérét” (III.6.). Tartuffe összetett, álszentségében eleve kártékony figuráját a kezébe kerülő hatalom egyre félelmetesebbé teszi; tettei alapján inkább tragédiába illő jellem, gesztusai teszik komikussá. (Bergson így elemzi első megjelenését: „Emlékezzünk csak, hogyan lép színpadra: 'Lőrinc, rakd vissza az ostort és a szőrcsuhámat'. Tudja, hogy Dorine hallja a szavait, de ... akkor sem szólna másként, ha a szobalány nem volna ott. Annyira beleélte magát képmutató szerepébe, hogy már ... őszintén játssza. Így, és csakis így válhatik komikussá.”)
    A szóismétlés komikus hatására épül Dorine beszélgetése a hazaérkező Tartuffe-fel. Bergson szerint „ilyenkor két elem van együtt, egy elnyomott érzés, amely rugóként felpattan, és egy gondolat, amely azzal szórakozik, hogy megint elnyomja ezt az érzést. Amikor Dorine beszámol Orgonnak felesége betegségéről, s ez minduntalan félbeszakítja, hogy Tartuffe egészsége iránt érdeklődjék, a folyton ismétlődő kérdés: 'És Tartuffe?' egy felpattanó rugó nagyon is érzékelhető képét kelti bennünk. Dorine meg, mindig újra kezdve Elmira betegségének történetét, azzal szórakozik, hogy visszaszorítsa ezt a rugót.)”
    A darabban, a szerkezetből következően, kettős leleplezés játszódik le: egyrészt a vallás álarcában (jámboran, alázatoskodva) megjelenő kapzsi, gátlástalan, egoista, cinikus, érzéki Tartuffe-ről; másrészt a zsarnok apáról, aki csak a saját akaratát érvényesítené a családban, miközben félrevezethető, rászedhető, naiv. Az ő jellemkomikumi kettőztetése az anyja, aki még fiánál is hiszékenyebb és elvakultabb, tehát még később, és csak külső, „hivatalos” szereplővel győzhető meg. Ők ketten - egy náluk is „ájtatosabb” csodálatával - (valós!) vallásosságukat eltúlozva válhatnak az álszentség áldozataivá. (Tartuffe „megkettőződése” képmutatásban Lojális úr, a törvényszolga - a vígjátéki jellemek megismételhetők; az író „több példányt” is bemutathat egy típus variációiból.)
Dramaturgiai funkciójuknak megfelelően más „rokon” vonások is megfigyelhetők a szereplők között: Orgon családja szangvinikus természetű (Pernelle-né harsány jelenetet rendez, Damis dühös kitöréseket, s az engedelmes Mariane is megváltozik kétségbeesésében). Orgon „mindig túloz szélsőségesen”, számára ismeretlen a higgadt magatartás: Tartuffe első vallomása után (többek között) azért nem hisz Damisnak, mert szerinte Elmira „sokkal hevesebb volna ilyen esetben”. Pedig az asszony valóban tartózkodó, irtózik a botránytól; a vitákat „elméleti szintre” vivő testvére - a darab rezonőreként - pedig a megtestesült nyugalom, józanság, mértékletesség.
    A kor hierarchiáját tükrözik a családi viszonyok: az apa bármily esztelen lépését „engedelmesen” és „szófogadóan” kötelesek fogadni gyerekei, sőt felesége is. (Az eseménysort eleve hibás elhatározása indítja, és rossz döntéseinek sora juttatja mélypontra a családot.) A meglevő feszültségeket (életfelfogás-különbségek stb.) válsággá mélyíti, s a kommunikációt is lehetetlenné teszi, hogy Orgon elsajátítja Tartuffe „etikáját”: „mégha itt előttem / Halna is meg anyám, gyermekem, feleségem, / Nem törődnék vele...”. (Nemcsak Elmira hogylétéről nem érdeklődik, de nem is informálja az eseményekről, a kazetta-ügyet is sógorának meséli el - még Damis is Cléante közbenjárását kéri apjánál, húgáért.) Elmira nem is családbeli helyzetéért, hanem dramaturgiai funkciójáért válik fontos szereplővé: Orgon elvakultsága már nem leplezhető le (hagyományos vígjátéki) komornai cselvetésekkel. Tartuffe túlságosan jó helyzetfelismerő, intelligens, taktikus ellenfél (l. gyors reagálóképességét, merészségét, önbizalmát, emberismeretét a szerelmi vallomása utáni helyzetben (III.6.): kockáztat, azonnal önostorozásba kezd, majd esztelen túlzással téveszti meg Orgont). Tartuffe csak saját gyenge pontján - „szive hevülése”, „vágya”, „érzékei” - leplezhető le, akkor, amikor nem játssza álszent szerepét (tehát amikor kettesben hiszi magát szenvedélyének tárgyával). Így Elmira, aki nyilván észrevette Tartuffe érdeklődését, magabiztosan kezdeményezhet vele megbeszélést, s csak „kissé” lepődik meg a vallomáson is. (Jellemző, hogy a másokra figyelő, éles szemű és nyelvű, józan Dorine az első jelenettől célozgat Tartuffe Elmira iránti vonzalmára - „féltékeny az úrnőre”, „előzékeny vele”, „tán eped is utána” -, a vak Orgon meg majdnem hagyja, hogy a saját szeme előtt csábítsák el a feleségét.) Elmira alkata ellenére, de a család érdekében állít csapdát, s szervezi meg Tartuffe leleplezési jelenetét.
    Dorine csak eddig fontos szereplő (minősíti a főszereplőket, elrendezi az ügyetlen fiatalok szerelmi félreértését - adottságait örökölte Colombina-őseitől, de ebben a műben a lehetőségei korlátozottak); ahogy egyre válságosabbra fordul a helyzet, először Elmirára (és eszközeire) van szükség, majd az egész (kisemmizett és fenyegetett) család ügyét már csak „csodával” - legfelülről, királyi döntéssel - lehet rendezni. Moliere sokat emlegetett pesszimizmusa (emberismerete?) a családot a tragikus összeomlás szélére juttatja a mű tetőpontján; csak a véletlenen múlik Tartuffe bűnhődése, nem szükségszerűség. (A mű valószerűtlen befejezése vígjátéki konvenció; és az író - bár valóban „személyes lekötelezettje” XIV. Lajosnak - nyilván hiszi is, hogy igazságos királynak, rendnek kell uralkodnia.)
    Moliere elítéli korának erkölcsi világát. Az álszentség negatív érték, ártalmas bűn; Tartuffe erkölcsi tételei - „alkudozni az Istennel is lehet”, „bűn csak az, aminek híre kel”, „ki titkon vétkezik, annak már nincs is vétke” - közveszélyesek. (Moliere szinte a Tartuffe-öt kommentálja következő művében, a Don Juanban: „a képmutatás mestersége a legelőnyösebb ... akinek van esze, az alkalmazkodik korának bűneihez” - mondja a címszereplő). Írói értékrendjének csúcsán a családi összetartás pozitív értéke áll, éppen ezért műveinek állandó céltáblái az önkényeskedő, autokrata apák - a szerző az őszinte érzéseken alapuló házasságot, az érzelmi szabadság (kialakulóban levő) értékét hirdeti a feudális családjoggal szemben.
    Az általános emberi értékítéletet és saját emberismeretét Moliere dramaturgiailag is kihasználja: ha valaki mindenkit ócsárol környezetében, mint Pernelle-né, rögtön gyanús (és ellenszenves) lesz; ha valaki, helyzeténél fogva, dönthet mások sorsáról, de emberileg nem alkalmas a feladatra, ill. nem azoknak az érdekeit képviseli, akikért felelős (mint Orgon), akkor azt negatív alaknak tartjuk stb.; - így, szinte észrevétlenül, a „bennünk levő értékrendszerre épít a mű”, „az író által a műbe táplált értékrend s az értékek jelzése vezérlik tehát az olvasó véleményét” (Bécsy T.).
    A művekből kibontakozik Moliere filozófiája: tanúságtétel a természetesség, a természetes ész mellett. A társadalom nevelésére irányuló törekvése, racionalizmusa, realizmusa és páratlan komikus vénája Moliere-t minden idők egyik legnagyobb vígjátékírójává avatja. Magyarországi megismertetése a XVIII. sz. végén, a XIX. sz. elején indul meg.